Gülike: A szülinap
Ma születésnapot ünnepelünk. Nincs torta, nincs gyertya, nincs ajándék. Illetve…
Az életünk megédesedett. Bár néha úgy érezzük, kicsit száraz a piskóta vagy éppen túl sok a krém. Kicsit giccsesen: a tűz, a láng a szívünkben ég. Bár néha inkább úgy érzem, hogy hamarosan a fejem fog elfüstölni.
Akinek mindezt köszönhetjük, az maga az ajándék: Gülike.
Gülike éppen két éve érkezett hozzánk. Kutyaévben mérve ez kb. 10-12 év. Ennyi idő után sok mindent el lehet mondani és sok mindent be lehet vallani.
El lehet mondani, hogy Güli eredetileg Gülü volt. Az Ebárvaház a gazdátlanokért gondozóitól kapta a nevet, mert kis gülü szemei vannak.
Be lehet vallani, hogy anno láttam a gülü szemeit, de ma már nem. Az idő, a szeretet, a ragaszkodás eltüntette. Ma már csak nagy és okos szemecskék vannak. (Amik folyamatosan figyelik, hol lehetne valahol valami csínyt tenni vagy hol van esetleg valami kis kajamorzsa.)
El lehet mondani, hogy nagyon vártuk két éve a kis jószágot.
És be lehet vallani: túlpúderes csillámporos tündérmese, hogy egy szempillantás alatt kialakul a kötelék, mert a mentett kutya hálás. Hát nem. Lehet, hogy hálás, de tele van kis puttonya félelemmel, bizalmatlansággal, bizonytalansággal.
És mindez nem szűnik meg varázsütésre.
Hosszú és kitartó együttélés (ha úgy tetszik: munka), hogy a kötelék, a szeretet valóban kialakuljon. Ahogyan az emberi kapcsolatokban is. Ott sincs szerelem első látásra. "Valami" van. Azután, ha jól csinálod, szereted, tiszteled a másikat (és humorral is felvértezed magad), akkor elfogadod a nünükéit. Hogy nem csavarja vissza vagy épp túl erősen csavarja vissza. Hogy nem teszi el vagy éppen, hogy mindent is eltesz. Hogy jobbról balra fordítja és nem balról jobbra. Hogy felhajtja/lehajtja/áthajtja. Hogy édesen szereti/sósan szereti/egyáltalán nem szereti. Hogy nem érdekli vagy éppen túlságosan érdeki. Vagy egyszerűen csak sz@r napja van, fáj a feje, fáradt. Gülivel is volt "valami".
Amikor megismertük, a menhelyen odajött hozzánk, adott egy puszit. Azóta soha. Ellenben adott bizalmat. Elfogadja, hogy a kifutó a kijelölt helye. A zuram azt mondja, hogy ha nagyon akarná, Güli le tudná bontani a kerítést. De nem akarja. Elfogadta, hogy ez az otthona. Séta után szépen megáll a kapu előtt, jelezve, hogy hazajöttünk. Elfogadta, hogy van egy lakótársa, Lompi. És Lompi is elfogadta, hogy jött egy pöcsmácsik. Se veled-se nélküled kapcsolat lett közöttük. Ha az egyiket elvisszük külön sétálni/dokihoz stb., akkor a másik sír vagy folyamatosan ugat. Ugyanakkor állandóan megy közöttük a sunyizás. Például, hogy hogy ki melyik kutyaházba megy be.
Bár a két kutyának 3 házikó áll rendelkezésre, mégsem jön ki soha a matek.
Ha nézem őket, a két nyugger kutyát, Jack Lemmon és Walter Matthau jut eszembe: Faszari és Büdösbunkó. És igen, be kell vallani, hogy Güli a Büdösbunkó. Aki iskolai végzettsége ellenére sem hajlandó meghallani alap vezényszavakat. Aki odabújik hozzám és diszkréten (???) a fülembe böfög - rendszeresen. Aki megcsíp, ha úgy ítéli meg, nem jól simogatom. Aki az utcán vadidegenektől kaját kunyizik. Aki tavaly meglátta a karácsonyfát és azonnal oldalba hugyozta. Aki szemérmetlenül lop: hol kaját Lompitól, hol egy kis (egy egész zacskó) jutifalatot a polcról, hol a szomszéd kiskutya labdáját. (Csóri kiskutya hozta a labdáját, hogy játszanak. Güli felkapta a labdát és fél órás közelharc után tudtam elvenni tőle. A kiskutya pedig közben nyüszítve sírt. Frankón, mintha az oviban lettünk volna.) Nem tudom, miért mi kaptuk Gülit a sorstól vagy az égiektől.
De hálásak vagyunk, hogy kaptuk. Mert Güli egy igazi ajándék, az egyik legnagyobb kutyaarc a világon.